Az MSZP mindent meg szeretne tenni, azért, hogy őszintén beszéljünk és jobban megértsük egymást.
Valahogy nem jön össze. Azt hiszem erre mondják, hogy többet árt, mint használ.
2009.10.12. Firefox, Camino, Safari
Az őszödi beszéd 3. évfordulójára álljon itt a szöveg Wordle-be dobálva. 
Az emlékezet felülírása
Persze a képhamisítások története sokkal régebben kezdődött: Lenin már életében tisztában volt a média erejével, ezért a korabeli szovjet-orosz (hiszen kezdetben még Szovjetoroszországról beszélünk) filmalkotások nagy ismertségnek örvendtek. A nagy orosz októberi szocialista forradalomról megjelent és a világban ismertté vált képek nagy része mind hamisítvány. Az alábbi képet úgy ismerjük, mint ami az 1905. január 9-i Téli Palota előtti békés, Gapon pópa által vezetett tüntetést, mely végül gólyózáporral végződött, s amely Véres Vasárnap néven vonult be a történelemkönyvekbe. A kép azonban valójában Vjacseszlav Viskovszkij 1925-ben Január 9. címen forgatott filmjének egy képkockája.
Ugyanez áll a Téli Palota 1917-es ostromának hitt képre is, ami már csak azért sem lehet valódi, mert az esemény éjszaka zajlott. Amit mi ismerünk, az valójában egy szabadtéri előadásról készült kép.
A rendszer működésének egyik árnyoldala a párt számára nemkívánatos elemek eltüntetése volt. Az első ilyen hullám a vörös terrorban tetőzött: 1918. augusztus 30-án vette hágott a tetőfokára, mikor Lenin ellen merényletet kísérletek meg, mely majdnem sikeres volt, súlyosan megsebesítette a pártvezért. De a régi bolsevikok eltüntetése már a forradalom után nemsokkal megkezdődött. Mindenki aki Leninnel, vagy poltikai örökösével Sztálinnal szembe szállt, vagy akár csak kritikát fogalmazott meg, az eltűnt. Ez annyit jelentett, hogy vagy rejtélyes gyilkosság áldozata lett, vagy „öngyilkos lett“, esetleg ha szerencséje volt, valamelyik szibériai munkatáborba GULÁG-ba hurcolták.
Az egyik legismertebb kép G. P. Goldstein felvétele (Goldstein, 1984, történelemhamisítás, érted?), melyen Lenin beszédet mondd a moszkvai Nagy Színház előtt. A képen Lenin áll az emelvény tetején, annak bal oldalán, s átellenben kicsivel lejjebb a lépcsőn Trockij és Kamenyev áll.
Ezek a fotók csupán egyszer jelentek meg a Szovjetunióban ebben a formájukban. Ugyanis ezután Sztálin munkába kezdett: saját politikai szerepének növelésével párhuzamosan elkezdte eltüntetni politikai riválisait a közéletből és az élők sorából egyaránt. 1927-ben kiadtak egy montázs-képeslapot, melyen Trockij még látható, de Kamenyev már nem. Eztuán már a képe csak abban a formában jelent meg, ahol mindkettőjük helyére öt lépcsőfokot retusáltak, vagy egyszerűen levágták a kép felét. (Mint ismeretes Trockij ugyan elmenekült a Szovjetunióból, de évekkel később a szovjet titkosszolgálat embere sebezte halálra egy jégcsányánnyal 1940 augusztusában Mexikóban.)
Egy másik ismert kép, mely 1917. november 7-én, a Nagy Október második évfordulóján készült, Moszkva főterén, a Vörös téri ünnepségen. Itt még Lenin balján a szemüveges, tányérsapkás Trockij áll. Jobbján pedig a szintén szemüveges és nagy bajszos Kamenyev. Mint a következő képen látható már mindkettőjüket eltüntette a képhamisító. Itt azonban még nem ér véget a történet. Olvasom tovább…
Képek a propaganda szolgálatában
„Egy fotó megfellebbezhetetlen bizonyítéka annak, hogy egy bizonyos dolog megtörtént. A kép torzíthat, mégis mindig megmarad a föltevés, hogy létezik vagy létezett olyasmi, ami a képen látható“ (Susan Sontag).
„A Szovjet-Oroszországban működő fényképretusálók hollywoodi kollégáikhoz hasonlóan hosszú órkat töltöttek a legkülönfélébb testi hibák eltüntetésével, segítve a kamerát a valóság meghamisításában. Joszif Sztálin ragyás arca kivételes retusáló szakértelmet igényelt.“ (David King)
Ahogy az idézet is mutatja a nyilvános szerepléseken túl a nyomtatott propagandaanyagokban is mindennek tökéletesnek kellett lennie. Ez a fajta ábrázolás közelebb van ahhoz, ahogy Sztálin láttatni szerette volna magát. A retusálók simábbá és fényesebbé tették a bajuszt és a hajat, kisimították és világosabbát tették a bőrt. Ez egy kedvelt eljárás volt, az így nyert kép ugyanis nemcsak lágyabbá tette az arcot, hanem egyfajta földöntúli dicsfényt is kölcsönzött az ábrázoltnak, vagyis sokkal távolabb volt a realitástól, ugyanakkor főként a benyomásokra apellált.
Persze a szentimentális ábrázolásnak egy más formája is közkedvelt volt és (még az ma is a politikusok körében), ez a gyermekekkel való ábrázolás. A nép vezérét ábrázoló plakáton kezdetben még csak rajzos formában jelenik meg a szovjet ifjúság, akik feltekintenek Sztálinra és virággal díszítik a képmását, vagy mint Vladimirszkij: Rózsák Sztálinnak című festményén Ez az ábrázolás egyszerre jelent meg a többi szereppel, úgy mint a dicsőséges hadvezér, a bölcs politikus, a haza atyja és a birodalom egysége. Olvasom tovább…
A mai postával érkezett rovatunk e heti díszpéldánya. A Pénzügyminisztérium szórakoztató szlogenjével ellátott információs kiadvány ma landolt a postaládában. A következő szlogennel próbálják meg tisztességes jogkövetésre buzdítani a polgárokat: “Ha már örömtelivé nem tehetjük az adózást, legalább hadd segítsünk!”
Gyerekeknek pedig itt az adómanó! Legalábbis a kiadványban egy közepes mese egy emós manóról.
Keresve sem találhatott volna magának jobb reklámot a Blackberry, a nemsokára beiktatásra kerülő Barack Obamánál. A gond az volt, ahogyan azzal már a kampány alatt is humorizáltak többen, hogy ha az elnök beiktatásra kerül, nem tarthatja meg szeretett okostelefonját, mivel az emailkliens titkosítása nem megfelelő.
A NY Daily News felkért néhány kreatívot, hogy készítsen reklámot a Blackberrynek, Obama nyilatkozatára reflektálva, miszerint “ha el akarják tőlem venni, úgy kell majd kifeszíteniük a kezemből”. (”I’m still clinging to my Blackberry. They’re going to have to pry it out of my hands.” )
További képek a hajtás mögött…
Itt csaptam össze a kezem, hogy istenem, ez olyan rossz, hogy már jó:
(a pályázati pénzek mutyizásával megvádolt) “Győr fideszes alpolgármestere, Németh Zoltán sajtótájékoztatón vágott vissza a szocialistáknak. Az alpolgármester szerint a módszert a baloldal is alkalmazta, mivel tavaly, mikor ők voltak többségben a bizottságokban, két olyan cég is nyert pályázati pénzeket, melyek szocialista érdekeltségűek.”
Hát ez gyönyőrű. Ha nem verték volna egy évig a fejembe a formális és informális logikát, akkor is sírva görnyednék a nevetéstől a fenti sorok olvastán. Merthogy miről van itt szó? A helyzet tipikusan a sokatakaraszarka: A rajtakapott fél menekülne a helyzetből, de nem bírja ki, hogy mielőtt elfutna, ne próbáljon menet közben belerúgni a másikba. Ennek eredménye képpen a nagy lendületből visszarúgásnak csinos kis seggre esés lesz a vége.
Az már csak hab a tortán, hogy a színvonal alapján a tökéletes analógiát a következő kis zsánerkép jelenti: A narancssárga csoportos Zolikát előrángatja az óvónéni, hogy ugyan már miért kente össze a falat temperával. Mire szorult helyzetében azt gondolja a dőre gyermek, hogy saját ártatlanságát az bizonyítja legjobban, ha rámutat a piros csoportos óvódásra, Pistikére és felkiált, “dehát nemis én kezdtem!”
Ha a felvilágosodás volt a kilábalás az önmagunk okozta kiskorúságból, akkor a mai magyar politikai kommunikáció és közbeszéd valahol az istenítéletek és a boszorkányperek szintjén ragadt le. A gond csak az, hogy azért nem tudok ezen szívből nevetni, mert ez sajnos a tömegek fanatizálásra is fennáll.