Pont egy héttel ezelőtt tartottuk meg a szakkollégiumi logika csoportommal a középiskolás képzésben részt vevő, utolsó két évfolyamos (11-12.) diákok számára az egész napos minitréninggel 
egybekötött előadást, melynek a vita és az érvelés volt a témája. Két dolog miatt volt fontos számunkra ez a nap. Egyrészt önmagunk megmérettetésére, azaz hogy mennyire tudjuk átadni az elmúlt két és fél évben általunk megszerzett tudást, legfőképpen persze minél hatékonyabban.
Másrészt pedig, hogy felmérjük, milyen prekoncepciókkal, elvárásokkal és vitakultúrával érkeznek, vagy egyáltalán mit gondolnak a jó vitáról? A napközbeni tapasztalatokból és a délutáni beszélgetésekből az alábbi jellemzők körvonalazódnak:
- A vita hangos és látványos, vérre menő
- A vita a győzelemről szól
- Az érvelésük során bármennyire is próbálnak tárgyilagosak maradni, előbb-utóbb elragadják őket az érzelmeik
- Az a jó érvelő, aki látványosan “bedobja magát” és látszik hogy elkötelezett az álláspontja mellett
- Nem tudják kezelni a makacs vitapartnert
- Könnyen hagyják elsodortatni magukat a fő kérdéstől
Miért érdekes a vélekedésük? Ezek a diákok jó középiskolákból érkező, az átlagnál műveltebb és tájékozottabb, több kritikai érzékkel megáldott fiatalok. Ennek ellenére sok fenti pontban nem tudnak elszakadni olyan előfeltevésektől, melyek valójában nem kötődnek a jó érvelőhöz és a racionális/tényfeltáró vitához. A legtöbb észrevétel egy negatív és egy pozitív tényezőre vezethető vissza. A hevesség, a látványosság, és az érzelemdússág lehet az elkötelezettség jele. Ők (is) koruknál fogva lobbanékonyak és igazságérzettel teliek, egy vitaszituációban kevésbé tudják kontrollálni az érzelmeiket, a személyes meggyőződésüket. Van bennük igazságérzet – ez jó. /A személyes meggyőződés és a képviselni hivatott álláspont nagyon gyakran nem fedi egymást, de ezt adott helyzetben könnynen elfelejtjük./ Persze nem lehet az egyetlen magyarázat, hogy “ők ilyenek és kész” ami érdekes, hogy mások megítélésében ugyanezeket tartják fontosnak, ahogy a fentiekből is látszik: aki heves, aki kivörösödött arccal magyaráz és aki akár asztalt is borít, azt tartják meggyőzőbbnek. Holott aki hangos, annak nem feltétlenül van igaza, és fordítva.
Hogy ez miért problematikus? Mert a fentiekből adódik, hogy könnyen előfordulhat, hogy pontosan a fenti igazságérzetből fakadó túlzott vehemencia torzítja az ítélőképességüket. Emellett a vitáról kialakított ideálképük, nagyban befolyásolja, hogy az általuk végignézett vitákban kinek adnak igazat. És ha olyan ismérvek alapján teszik le a voksukat, amelyek mögött nem meggyőző érvelés és átgondolt mérlegelés áll, hanem csak a látványpékség számít, akkor ott sokkal kisebb az esélye, hogy helyesen döntenek. Márpedig ugyanezen szempontok és ismérvek alapján ítélik meg a közéleti, politikai vitákat, és mikrokörnyezetükben zajló diskurzusokat.
Ezek után feltehetjük a kérdést, hogy vajon a felnőtt szavazóképes lakosság, (akikhez képest ezek a fiatalok potenciálban, ismeretekben, kritikai érzékben ők magasabban vannak) ők mennyire képesek objektíven ítélni?