Sirubia

Egy szektát felépíteni és embereket első látásra szokatlan és abszurd dolgokra rávenni lehetetlennek és misztikusnak tűnik. Könnyű azt mondani, hogy akik ilyen csoportokhoz csatlakoznak azokkal helyből nem stimmel valami. Ez azonban elhibázott megállapítás. A következő hat lépés nagyjából lefedi azokat a vallásos vagy egyéb csoportokat, amelyek emberek tömegeit veszik rá a csatlakozásra. Szóval elő a papírral és pennával, mert itt következnek a legfontosabb aranyszabályok és azok az alapvető szociálpszichológiai mechanizmusaink, amelyekre apellálnak:

1. Definiáld a csoportodat!

• Határozd meg a csoportot. Ez két módon lehetséges. Egyrészt ki kell jelölni a csoportot és a szabályokat, feltételeket, amik teljesítésével valaki a csoport tagja lehet. Ez bizonyos szabályok betartása és más dolgok tiltása – aki ezekhez alkalmazkodik az a mi csoportunkhoz tartozik.

• Másrészt meg kell határozni, hogy kik az ellenpólus (pl: ellenség, bűnösök, kárhozottak). Ők azok akik nem mi vagyunk, akiket kerülünk és akiktől elkülönülünk. A másik csoport különféle negatív cimkékkel való ellátása hozzásegíti a tagokat, hogy a csoport egészét egyfajta megoldásnak, üdvözítőnek találják és az elköteleződés után ne akarják elhagyni a csoportot. (Pl.: “Semmi bajom ezekkel az Bétákkal, de azért jó hogy Alfa vagyok”).

2. Teremts saját világnézetet!

A leendő tagokat először is ki kell szakítani abból a közegből, amiben eddig éltek. Ez a külsőségekben ugyanúgy megnyilvánul, mint a hozzájuk eljutó információban is. Milyen intézkedéseket jelent ez a gyakorlatban?

• A tagokat térben és időben el kell távolítani az eddigi környezetüktől. Kezdetben ez bizonyos helyeken és időben tartott találkozókat jelent, a későbbiekben pedig saját tábort/élőhelyet (lásd Jim Jones szektájának guayanai lakóhelyét Jonestownt, ahová a tagok közösen települtek ki.)

• Itt meg kell fosztani őket a külvilág információitól, azaz nem nézhetnek tévét, nem olvashatják a híreket és leveleket ami kapnak a családtól, barátoktól cenzúrázni kell és nem fogadhatnak látogatókat sem.

• Az elvett információt és közeget egy másikkal kell pótolni. Ez általában egy világnézet, világmagyarázat, amely ezután meghatározza majd a csoport tagjainak gondolkodását, és amelynek parancsolatai (tanításai) alapján a napi rutint és az életüket vezérlő új csoportszabályokat fel lehet állítani. Ezeket az alapszabályokat pedig világosan és folyamatosan sulykolni kell.

3. Hiteles vezetőt a népnek!

Olvasom tovább…

Pont egy héttel ezelőtt tartottuk meg a szakkollégiumi logika csoportommal a középiskolás képzésben részt vevő, utolsó két évfolyamos (11-12.) diákok számára az egész napos minitréninggel egybekötött előadást, melynek a vita és az érvelés volt a témája. Két dolog miatt volt fontos számunkra ez a nap. Egyrészt önmagunk megmérettetésére, azaz hogy mennyire tudjuk átadni az elmúlt két és fél évben általunk megszerzett tudást, legfőképpen persze minél hatékonyabban.

Másrészt pedig, hogy felmérjük, milyen prekoncepciókkal, elvárásokkal és vitakultúrával érkeznek, vagy egyáltalán mit gondolnak a jó vitáról? A napközbeni tapasztalatokból és a délutáni beszélgetésekből az alábbi jellemzők körvonalazódnak:

• A vita hangos és látványos, vérre menő
• A vita a győzelemről szól
• Az érvelésük során bármennyire is próbálnak tárgyilagosak maradni, előbb-utóbb elragadják őket az érzelmeik
• Az a jó érvelő, aki látványosan “bedobja magát” és látszik hogy elkötelezett az álláspontja mellett
• Nem tudják kezelni a makacs vitapartnert
• Könnyen hagyják elsodortatni magukat a fő kérdéstől

Miért érdekes a vélekedésük? Ezek a diákok jó középiskolákból érkező, az átlagnál műveltebb és tájékozottabb, több kritikai érzékkel megáldott fiatalok. Ennek ellenére sok fenti pontban nem tudnak elszakadni olyan előfeltevésektől, melyek valójában nem kötődnek a jó érvelőhöz és a racionális/tényfeltáró vitához. A legtöbb észrevétel egy negatív és egy pozitív tényezőre vezethető vissza. A hevesség, a látványosság, és az érzelemdússág lehet az elkötelezettség jele. Ők (is) koruknál fogva lobbanékonyak és igazságérzettel teliek, egy vitaszituációban kevésbé tudják kontrollálni az érzelmeiket, a személyes meggyőződésüket. Van bennük igazságérzet – ez jó. /A személyes meggyőződés és a képviselni hivatott álláspont nagyon gyakran nem fedi egymást, de ezt adott helyzetben könnynen elfelejtjük./ Persze nem lehet az egyetlen magyarázat, hogy “ők ilyenek és kész” ami érdekes, hogy mások megítélésében ugyanezeket tartják fontosnak, ahogy a fentiekből is látszik: aki heves, aki kivörösödött arccal magyaráz és aki akár asztalt is borít, azt tartják meggyőzőbbnek. Holott aki hangos, annak nem feltétlenül van igaza, és fordítva.

Hogy ez miért problematikus? Mert a fentiekből adódik, hogy könnyen előfordulhat, hogy pontosan a fenti igazságérzetből fakadó túlzott vehemencia torzítja az ítélőképességüket. Emellett a vitáról kialakított ideálképük, nagyban befolyásolja, hogy az általuk végignézett vitákban kinek adnak igazat. És ha olyan ismérvek alapján teszik le a voksukat, amelyek mögött nem meggyőző érvelés és átgondolt mérlegelés áll, hanem csak a látványpékség számít, akkor ott sokkal kisebb az esélye, hogy helyesen döntenek. Márpedig ugyanezen szempontok és ismérvek alapján ítélik meg a közéleti, politikai vitákat, és mikrokörnyezetükben zajló diskurzusokat.

Ezek után feltehetjük a kérdést, hogy vajon a felnőtt szavazóképes lakosság, (akikhez képest ezek a fiatalok potenciálban, ismeretekben, kritikai érzékben ők magasabban vannak) ők mennyire képesek objektíven ítélni?