Douglas Adams a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvében írja le az ún. bábelhal-érvelést, melynek lényege, hogy a bábelhal lényegéből levezethető Isten nem létezése. Az előbb sommázott érvelés valahogy így hangzik:
Persze ez az érvelés sem tökéletes, bár meggyőzőnek hangzik, van egy gyengepontja. Kitaláljátok-e melyik?
Egy szektát felépíteni és embereket első látásra szokatlan és abszurd dolgokra rávenni lehetetlennek és misztikusnak tűnik. Könnyű azt mondani, hogy akik ilyen csoportokhoz csatlakoznak azokkal helyből nem stimmel valami. Ez azonban elhibázott megállapítás. A következő hat lépés nagyjából lefedi azokat a vallásos vagy egyéb csoportokat, amelyek emberek tömegeit veszik rá a csatlakozásra. Szóval elő a papírral és pennával, mert itt következnek a legfontosabb aranyszabályok és azok az alapvető szociálpszichológiai mechanizmusaink, amelyekre apellálnak:
1. Definiáld a csoportodat!
Határozd meg a csoportot. Ez két módon lehetséges. Egyrészt ki kell jelölni a csoportot és a szabályokat, feltételeket, amik teljesítésével valaki a csoport tagja lehet. Ez bizonyos szabályok betartása és más dolgok tiltása – aki ezekhez alkalmazkodik az a mi csoportunkhoz tartozik.
Másrészt meg kell határozni, hogy kik az ellenpólus (pl: ellenség, bűnösök, kárhozottak). Ők azok akik nem mi vagyunk, akiket kerülünk és akiktől elkülönülünk. A másik csoport különféle negatív cimkékkel való ellátása hozzásegíti a tagokat, hogy a csoport egészét egyfajta megoldásnak, üdvözítőnek találják és az elköteleződés után ne akarják elhagyni a csoportot. (Pl.: “Semmi bajom ezekkel az Bétákkal, de azért jó hogy Alfa vagyok”).
2. Teremts saját világnézetet!
A leendő tagokat először is ki kell szakítani abból a közegből, amiben eddig éltek. Ez a külsőségekben ugyanúgy megnyilvánul, mint a hozzájuk eljutó információban is. Milyen intézkedéseket jelent ez a gyakorlatban?
A tagokat térben és időben el kell távolítani az eddigi környezetüktől. Kezdetben ez bizonyos helyeken és időben tartott találkozókat jelent, a későbbiekben pedig saját tábort/élőhelyet (lásd Jim Jones szektájának guayanai lakóhelyét Jonestownt, ahová a tagok közösen települtek ki.)
Itt meg kell fosztani őket a külvilág információitól, azaz nem nézhetnek tévét, nem olvashatják a híreket és leveleket ami kapnak a családtól, barátoktól cenzúrázni kell és nem fogadhatnak látogatókat sem.
Az elvett információt és közeget egy másikkal kell pótolni. Ez általában egy világnézet, világmagyarázat, amely ezután meghatározza majd a csoport tagjainak gondolkodását, és amelynek parancsolatai (tanításai) alapján a napi rutint és az életüket vezérlő új csoportszabályokat fel lehet állítani. Ezeket az alapszabályokat pedig világosan és folyamatosan sulykolni kell.
3. Hiteles vezetőt a népnek!
Pont egy héttel ezelőtt tartottuk meg a szakkollégiumi logika csoportommal a középiskolás képzésben részt vevő, utolsó két évfolyamos (11-12.) diákok számára az egész napos minitréninggel 
egybekötött előadást, melynek a vita és az érvelés volt a témája. Két dolog miatt volt fontos számunkra ez a nap. Egyrészt önmagunk megmérettetésére, azaz hogy mennyire tudjuk átadni az elmúlt két és fél évben általunk megszerzett tudást, legfőképpen persze minél hatékonyabban.
Másrészt pedig, hogy felmérjük, milyen prekoncepciókkal, elvárásokkal és vitakultúrával érkeznek, vagy egyáltalán mit gondolnak a jó vitáról? A napközbeni tapasztalatokból és a délutáni beszélgetésekből az alábbi jellemzők körvonalazódnak:
Miért érdekes a vélekedésük? Ezek a diákok jó középiskolákból érkező, az átlagnál műveltebb és tájékozottabb, több kritikai érzékkel megáldott fiatalok. Ennek ellenére sok fenti pontban nem tudnak elszakadni olyan előfeltevésektől, melyek valójában nem kötődnek a jó érvelőhöz és a racionális/tényfeltáró vitához. A legtöbb észrevétel egy negatív és egy pozitív tényezőre vezethető vissza. A hevesség, a látványosság, és az érzelemdússág lehet az elkötelezettség jele. Ők (is) koruknál fogva lobbanékonyak és igazságérzettel teliek, egy vitaszituációban kevésbé tudják kontrollálni az érzelmeiket, a személyes meggyőződésüket. Van bennük igazságérzet – ez jó. /A személyes meggyőződés és a képviselni hivatott álláspont nagyon gyakran nem fedi egymást, de ezt adott helyzetben könnynen elfelejtjük./ Persze nem lehet az egyetlen magyarázat, hogy “ők ilyenek és kész” ami érdekes, hogy mások megítélésében ugyanezeket tartják fontosnak, ahogy a fentiekből is látszik: aki heves, aki kivörösödött arccal magyaráz és aki akár asztalt is borít, azt tartják meggyőzőbbnek. Holott aki hangos, annak nem feltétlenül van igaza, és fordítva.
Hogy ez miért problematikus? Mert a fentiekből adódik, hogy könnyen előfordulhat, hogy pontosan a fenti igazságérzetből fakadó túlzott vehemencia torzítja az ítélőképességüket. Emellett a vitáról kialakított ideálképük, nagyban befolyásolja, hogy az általuk végignézett vitákban kinek adnak igazat. És ha olyan ismérvek alapján teszik le a voksukat, amelyek mögött nem meggyőző érvelés és átgondolt mérlegelés áll, hanem csak a látványpékség számít, akkor ott sokkal kisebb az esélye, hogy helyesen döntenek. Márpedig ugyanezen szempontok és ismérvek alapján ítélik meg a közéleti, politikai vitákat, és mikrokörnyezetükben zajló diskurzusokat.
Ezek után feltehetjük a kérdést, hogy vajon a felnőtt szavazóképes lakosság, (akikhez képest ezek a fiatalok potenciálban, ismeretekben, kritikai érzékben ők magasabban vannak) ők mennyire képesek objektíven ítélni?
Lázadó tinédzserek, fórum trollok és egyéb állatfajták hasznos kézikönyvét foglalta össze Lore Sjöberg két percben. Ahogy ő mondja ezek a vitatechnikák nem segítenek megnyerni a szócsatát, de segítenek kitolni addig, amíg az ellenfél fel nem adja a küzdelmet. Hát ez is egy cél.
Persze ezek nem véletlenül számítanak érvelési hibáknak, használatuk tisztességes, értelmes vitában erősen kontraindikált. Főleg ha véletlenül olyan vitapartnerre talál a használójuk, aki tudja ezeket kezelni, akkor könnyen visszafelé sülhet el a dolog. Bár a hamis dilemmához választhattak volna jobb példát, de lássuk be a Drakulás eldobható poénnak nem rossz. E mellett az argumentum ad hominemről és a Straw Man azaz szalmabáb érvelésről illetve a példa ennek a kifordítása valamint a Bagging the Question vagyis a kérdés megkerüléséről esik szó. Akinek ez még nem elég az teljes listáért erre tájékozódhat tovább. Ja és dobhat egy mélt nekem :)
(via Wired)
Itt csaptam össze a kezem, hogy istenem, ez olyan rossz, hogy már jó:
(a pályázati pénzek mutyizásával megvádolt) “Győr fideszes alpolgármestere, Németh Zoltán sajtótájékoztatón vágott vissza a szocialistáknak. Az alpolgármester szerint a módszert a baloldal is alkalmazta, mivel tavaly, mikor ők voltak többségben a bizottságokban, két olyan cég is nyert pályázati pénzeket, melyek szocialista érdekeltségűek.”
Hát ez gyönyőrű. Ha nem verték volna egy évig a fejembe a formális és informális logikát, akkor is sírva görnyednék a nevetéstől a fenti sorok olvastán. Merthogy miről van itt szó? A helyzet tipikusan a sokatakaraszarka: A rajtakapott fél menekülne a helyzetből, de nem bírja ki, hogy mielőtt elfutna, ne próbáljon menet közben belerúgni a másikba. Ennek eredménye képpen a nagy lendületből visszarúgásnak csinos kis seggre esés lesz a vége.
Az már csak hab a tortán, hogy a színvonal alapján a tökéletes analógiát a következő kis zsánerkép jelenti: A narancssárga csoportos Zolikát előrángatja az óvónéni, hogy ugyan már miért kente össze a falat temperával. Mire szorult helyzetében azt gondolja a dőre gyermek, hogy saját ártatlanságát az bizonyítja legjobban, ha rámutat a piros csoportos óvódásra, Pistikére és felkiált, “dehát nemis én kezdtem!”
Ha a felvilágosodás volt a kilábalás az önmagunk okozta kiskorúságból, akkor a mai magyar politikai kommunikáció és közbeszéd valahol az istenítéletek és a boszorkányperek szintjén ragadt le. A gond csak az, hogy azért nem tudok ezen szívből nevetni, mert ez sajnos a tömegek fanatizálásra is fennáll.