Sirubia

Képek a propaganda szolgálatában

„Egy fotó megfellebbezhetetlen bizonyítéka annak, hogy egy bizonyos dolog megtörtént. A kép torzíthat, mégis mindig megmarad a föltevés, hogy létezik vagy létezett olyasmi, ami a képen látható“ (Susan Sontag).

„A Szovjet-Oroszországban működő fényképretusálók hollywoodi kollégáikhoz hasonlóan hosszú órkat töltöttek a legkülönfélébb testi hibák eltüntetésével, segítve a kamerát a valóság meghamisításában. Joszif Sztálin ragyás arca kivételes retusáló szakértelmet igényelt.“ (David King)

Ahogy az idézet is mutatja a nyilvános szerepléseken túl a nyomtatott propagandaanyagokban is mindennek tökéletesnek kellett lennie. Ez a fajta ábrázolás közelebb van ahhoz, ahogy Sztálin láttatni szerette volna magát. A retusálók simábbá és fényesebbé tették a bajuszt és a hajat, kisimították és világosabbát tették a bőrt. Ez egy kedvelt eljárás volt, az így nyert kép ugyanis nemcsak lágyabbá tette az arcot, hanem egyfajta földöntúli dicsfényt is kölcsönzött az ábrázoltnak, vagyis sokkal távolabb volt a realitástól, ugyanakkor főként a benyomásokra apellált.

Persze a szentimentális ábrázolásnak egy más formája is közkedvelt volt és (még az ma is a politikusok körében), ez a gyermekekkel való ábrázolás. A nép vezérét ábrázoló plakáton kezdetben még csak rajzos formában jelenik meg a szovjet ifjúság, akik feltekintenek Sztálinra és virággal díszítik a képmását, vagy mint Vladimirszkij: Rózsák Sztálinnak című festményén Ez az ábrázolás egyszerre jelent meg a többi szereppel, úgy mint a dicsőséges hadvezér, a bölcs politikus, a haza atyja és a birodalom egysége.

A következő képen azonban már azt az elhíresült fotót látjuk, amin a pártvezés a karjában tart egy kislányt, miután átvette tőle az üdvözlőcsokrot. Kevés kimondottan derűs, nevetős fotó maradt fent Sztálinról, ez azonban legendává vált a Szovjetunióban és ekkor kapta a „kisgyermekek nagy barátja“ jelzőt. A kép 1936-ban készült egy Kreml-beli fogadáson, ahol a birodalom különféle szegleteiből toborzott gyermekek köszöntötték fel a népvezért, köztük a hatéves Gelja Markizova. A sors fintora, vagy inkább a rendszer működésének jellegéből adódó szomorú tény, hogy egy évvel később kivégezték a lány édesapját, Ardan Markizovot, minekután meggyanúsították, hogy japán kém. Édesanyját, mint a nép ellenségét megbélyegezték, és rejtélyes körülmények között meggyilkolták. A kép olyannyira jól sikerült, hogy a későbbi pártrendezvényeken és ünnepségeken római légiós jelvényekhez és a körmenetben használt szentképekhez hasonlóan hordozták a képet, mint Szálin a gyermekek barátjának inkarnációját.

A pártpropaganda nem merült ki abban, hogy Leninről és Sztálinról minden lakásban képet, vagy szobrot kellett tartani, de a köztereken is előszeretettel tüntették fel a vezér képét. (Bár Sztálin a párt egységét volt hivatott ábrázolni, senkinek nem volt kétsége a felől, hogy a birodalom az egyszermélyes vezetése alatt állt.) A személyi kultusz egyik legjellemzőbb megnyilvánulása volt, hogy középületeken kifüggesztették a képmást. Ezzel a látszólag semleges térben is megjelent a politika, a párt uralkodik mindenek felett. Ugyanazok a nézetek, ugyanaz a vélemény jelenjen meg mindenhol, a birodalom és a párt erősnek, megbonthatatlannak látsszon.

(A két részes bejegyzés témájával bővebben David King: Retusált történelem című könyve foglalkozik)