Sirubia

Itt csaptam össze a kezem, hogy istenem, ez olyan rossz, hogy már jó:

(a pályázati pénzek mutyizásával megvádolt) “Győr fideszes alpolgármestere, Németh Zoltán sajtótájékoztatón vágott vissza a szocialistáknak. Az alpolgármester szerint a módszert a baloldal is alkalmazta, mivel tavaly, mikor ők voltak többségben a bizottságokban, két olyan cég is nyert pályázati pénzeket, melyek szocialista érdekeltségűek.”

Hát ez gyönyőrű. Ha nem verték volna egy évig a fejembe a formális és informális logikát, akkor is sírva görnyednék a nevetéstől a fenti sorok olvastán. Merthogy miről van itt szó? A helyzet tipikusan a sokatakaraszarka. A rajtakapott fél menekülne a helyzetből, de nem bírja ki, hogy mielőtt elfutna, ne próbáljon menet közben belerúgni a másikba. Ennek eredménye képpen a nagy lendületből visszarúgásnak csinos kis seggre esés lesz a vége.
Az már csak hab a tortán, hogy a színvonal alapján a tökéletes analógiát a következő kis zsánerkép jelenti: A narancssárga csoportos Zolikát előrángatja az óvónéni, hogy ugyan már miért kente össze a falat temperával. Mire szorult helyzetében azt gondolja a dőre gyermek, hogy saját ártatlanságát az bizonyítja legjobban, ha rámutat a piros csoportos óvódásra, Pistikére és felkiált, “dehát nemis én kezdtem!”
Ha a felvilágosodás volt a kilábalás az önmagunk okozta kiskorúságból, akkor a mai magyar politikai kommunikáció és közbeszéd valahol az istenítéletek és a boszorkányperek szintjén ragadt le. A gond csak az, hogy azért nem tudok ezen szívből nevetni, mert ez sajnos a tömegek fanatizálásra is fennáll.